Zelmut mocsara

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Balthasar von Meinhard//

Lévén, hogy tapasztalt erdőjáró és királyi vadász, rengeteg szokatlan jelenéssel volt már dolga. Találkozott emberevő méhekkel, hatalmas pókokkal és egyszer még romlott bort vedelő, a kardjához beszélő ősemberrel is. Mindehhez képest egy lény, ami belülről falja fel áldozatai testét, és csak a bőrüket hagyja hátra, már szinte semmiségnek tűnik. El is fogadta hát a király megtisztelő felkérését, és nekivágott a feladatnak.

Egyik perc a másik után robogott el, ahogy kutatta az erdőt bajtársaival. Nem szerette, nem ismerte őket, de a feladatnak megfelelően velük tartott. Még a kis faemberkét is életben hagyta, aki össze-vissza motyogásával az őrületbe kergette.

A nap végére azonban minden eddig látottnál nagyobb szörnyűséggel akadt dolga: a csenddel.

Öreg mestere már régen megmondta, hogy a világban pusztító mágusoknál csak egy veszedelmesebb akad: amikor nem történik semmi. Hisz tudjuk jól, hogy a világ nem állhat meg magától, és nem állhat meg mindenki a bolygó színén. Balthasar mégis ott áll egy tökéletes csendbe burkolózó erdőben.

Talán a virágok miatt hallucinálna, vagy valamelyik áruló csapattársa verte át? A férfi megpróbálja levedleni magáról a gonosz átkot, ami fogva tartja. Képes rá, megtanulta a trükkjét, de most mégsem működik semmi. A fák mozdulatlanok, az emberek és még a kis lény is megdermedtek. Hiába szólítja meg a csapat vezetőjéül szegődött nőt, és hiába nyúl bele a csendben ácsorgó fura kis fickó orrába, semmi nem történik.

A fák lombját nem fújja szél, az elengedett levelek mozdulatlanul állnak a levegőben. Minden megfagyott, csak Balthasar mozog. Innen egyetlen kiút lehetséges: a menekülés. Balthasar úgy rohan, mintha egy egész világ kergetné, pedig éppen az ellenkezője történik, senki nem mozdul. Áll a város, áll a tenger és talán az egész világ mozdulatlan. Egyedül Balthasar maradt az idő ezen pillanatában. Itt ragadt egyedül, és járja a világot, míg bele nem bolondul az örökkévalóságba.

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Sápadttűz Morl//

A mocsár kellemetlen, de alacsony termetének köszönhetően csak majdnem annyira kellemetlen, mint a többieknek. Megnyugtatja, hogy a lápos talajba, nem ő süllyedne bele elsőként, és csak fele annyi ág zaklatja, mint az előtte sétálókat.
Nem segít ellenben a rovarok tömegén, se az enyészet bűzén, melyek még a vastag szövetek és a csontmaszk alá is utat találnak maguknak, hiába minden kísérlet az elkerülésére.
Persze hiába a kényelmetlenségek Zelmut mocsarában nem bízhatta társaira az éberség feladatát, mert minden extra pár szem, fül és orr képezheti a határt az élet és a kegyetlen halál között, és még sokszor igazabb ez, ahogy egyre kevesebb fény szűrődik át az alkonyattal, felkeltve azokat a lényeket, melyek a sötétség áldott rejtekében találnak érvényesülést.
A Nalpa virág legalább nem ezek közül való, mert az ártó növény nem rajtaüt áldozatain, hanem hívogató csapdaként terül el, csapdákat pedig határozottan jobban kedvelte a vadászó bestiáknál, mert kellően fifikás veszejtők is kiszámíthatóan működtek a ravasz megfigyelő számára.
Ellenben az idegeit szívesebben tenné kihívás elé, mint tüdejét, így ő is inkább társaira néz.
Balthasar határozott vélemény nyilvánítása után, neki se marad több dolga, mint, hogy állást foglaljon. Állást amellett, hogy bizony ő se megy be a virágért, legyen az inkább Ambrose.
Ő legalább kicsit aktívabb szerepvállalás mellett dönt, így elkezdi maga elé készíteni kedves főzőeszközeit és amellé nyugodt metodikus munkával a megfelelő alapanyagokat a közel pontos mennyiségben.
-Ne várd meg, hogy kifusson az alja.- Int vezetőjüknek, bár leginkább csak arra utal, hogy maga részéről készen áll.

– Dehogy megyek, ha egyszer megindul, fárasztó lesz újra... – kezdené Balthasar, mire a kis lény megindul előre, és elmesél mindent, amiről eddig faggatták.
– Megtalálja a zsák a foltját, de én itt fogok elveszni – motyogja a férfi. Komótosan visszahúzza a cipőjét, és néhány méteres lemaradásban követi társait. Meg sem meri említeni, hogy nem a nyomokat követik, hisz biztos a többiek is látják, mégse törődnek vele. A király nem véletlenül ő hármukat osztotta be ebbe a csoportba. Talán éppen a furcsa észjárásuk miatt kellenek a többiek, hisz egy bestiával Balthasar is könnyedén elbánna.

Elkönyveli, hogy egyelőre ez a leglogikusabb válasz, és átengedi a vezetést a többieknek. Tartsanak, amerre akarnak, nem hátráltatja tovább őket. Íját kezében tartva követi a társaságot a mocsár mélye felé. Még a lény zagyva beszédét sem szakítja félbe. Valójában kicsit élvezi is, hogy nem csendben menetelnek, de ezt sosem vallaná be.

A Nalpa virág egy érdekes kihívásnak ígérkezik, amit Balthasar egy fa tövében ücsörögve kíván végignézni.
– Én ugyan be nem megyek. Menjen a parancsnok – bök Ambrose felé. Ki van zárva, hogy akármennyire is védtelenné tegye magát egy varázslény kérésére. – Inkább keresek kerülő utat, mint hogy ellenszer nélkül bemenjek oda.

- Heh még szerencse hogy nincs szaglásom, de a látvány bőven elég. - fintorog a habulus. - Tartsd meg a fekete patádat magadnak, hullajelölt.
Úgy tűnik Ambrose szavai meggyőzik, hogy a nő úgymond védelme alatt áll, végig tekint a társaságon, majd megvonja ropogó vállát. Aztán hátat fordít nekik és elindul egy bizonyos irányba, de nem arra amerre a nyomok vezetnek.
- Magasabb mint ti de hasonlít rátok. A szája... őőő hát majdnem a mellkasánál ér véget. Olyan... hát mittudomén. Leírhatatlan egy mocsok. Abba a fogadóba lenne való ami a parton van külön a várostól, tudjátok a Torony Fénye vagy mi. Oda járnak ilyen mindenfélék. Legalábbis állítólag. Jártatok már ott? Én csak azt a bosszantó fényét látom minden este. Amúgy mire odaér a barátotok a faunok már ott sem lesznek. Tudjátok milyenek, mennek mint a villám mindent gyorsan csinálnak. Szinte. Főleg ilyenkor amikor tudják hogy feltűnőek.
Effélékről csacsog nem zavartatva magát, hacsak el nem hallgattatják. Kényelmesen halad eőre, ráérős tempóban, őelőtte az ágak és gallyak is szétnyílnak, hogy utat engedjenek neki, de vissza is rándulnak helyükre elhaladtában, meglehet megcsapva a mögötte haladót, őt ez csöppet em érdekli. Az erdő igen gyorsan sötétedik, nemsokára már felerősödik a dögletes bűz, eljön az a pont amikor érdemes elkendőzzék arcukat, hogy elviselhető legyen legalább valamennyire. Észak-Kelet irányba fordul a habulus, s már csak lépteik és annak csasogása veri fel a néma sötét csöndet. a talaj itt még nem olyan süppedős és posványos mint később lesz. Ámde ekkor éri őket az első komolyabb megpróbálatás. A habulus kényelmesen megáll és vigyorogva figyeli őket mintha tudná mi következik. Nalpa virágtelep peremére érkeztek és már kísérőjük testhelyzetéből is lehet sejteni át kell vágjanak rajta. A Nalpa virág jellegzetessége, hogy a pollen ami szabályosan gomolyog körülötte erős víziókat okoz a belélegzőnek és könnyedén az őrületbe is kergetheti. Nem véletlenül nem jár erre vadőr egyedül, ugyanis a bevett protokoll a következő: Egy vadőr elkendőzött arccal odasiet és leszakít a növényekből egyet, s mielőtt hatni kezdene a pollen rá, el kell távolítania a virágfejet, majd a szárral visszasietni a többiekhez akiknek igen kevés ideje van elkészíteni belőle azt az ellenszert ami míg a szervezetben van semlegesíti a hatást, megóvva őket a virág "átkától". Minden kellék megvan egy vadőrnél, csupán a szár hiányzik. Ami pedig nagyon is valószínű, mire a művelet végrehatása befejeződik, az aki a szárért berohan már rég a pollen hatása alatt lesz, már ha kijut onnan és valóban sikerrel jár.
- Na melyikőtök fog menni? - vigyorog a habulus - Eszetekbe se jusson engem küldeni én nem tehetek kárt növényben. Ellenben már most jól szórakozom.

// Ambrose Satordi//

- Még mindig amondó vagyok , felesleges ez az egész Bhaltasar. - ostorozza pillantásával a fennhéjázó férfit, amikor újra elborul annak elméje - Tudhatnád, szeretnek kiborítani másokat a habulusok a puszta állításaiknak változtatásával. Most nincs oka hazudni, ha megteszi, velünk hal a mocsárba és ezzel tisztában van.  - Ráemeli súlyos pillantását a lényre és elfordítja menten arcát is a szagló csizmától ,hátrább is lépve a fanyar már szinte rohadó szagtól.

Fogalma sincsen mi járhat Morl fejében, magasról tesz is rá kinek mi tetszik vagy mi nem, de be kell látni még mindig egy helyükben topognának ha nem veszi át az irányítást. A közben távozó Tireus fele határozottan bólint , majd sarkon fordul és a türelmetlen Morl után indul meg, lehetőleg a faszökevényt maga előtt terelve - Mutasd az utat és életben maradsz - Hagyja ennyiben a kívánalmakat, nem jó tündér hogy minden kívánságot teljesítsen, ez nem csak rajta vagy társain áll.

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Sápadttűz Morl//

- Morl , induljunk tovább - Szól neki Ambrose, amit el is fogad, így miután megbizonyosodott arról, amire kíváncsi volt, tulajdonképpen, csak az időt pocsékolják, de annak mégsem örül, hogy a nő magáénak tekinti, mindenfajta egyeztetés nélkül a vezető szerepét. Ugyan hangot nem ad nem tetszésének, fancsali képe, ahogy grimaszokat vág, ellenben bőven elég nyom, bárkinek aki kíváncsi véleményére.
~Induljunk tovább, Morl, nyee, Miss legokosabb megmondja.~
Akármennyire is fintorog, fáj bevallania, de aligha lenne ő alkalmasabb választás, sőt határozottan rosszabb, mégha nem is a legutolsó a sorban, melyet gödörmélyen Balthasar képvisel.
Sóhajtozva, de mégiscsak összeszedi magát, megkötve csizmáit és kabátját, ellenőrizve ismét csomagjait. Szinte ügyet sem szentel a habulusnak, ahogy elindul, leszámítva egy jelzésértékű szikrát, ami megpattan az ujjai között a másodperc töredékében.
Fejben már egy fokkal többet foglalkozik vele, ahogy eljátszadozik a gondolattal, hogy megcsapja a fát, melyben az lakozik, de továbbra is kétli elfogadnák-e sajátos kezdeményezését a tiszteletkövetelésre.

Miután a díszes társaságtól felveszi a mocsár felé azt a néhány extra lépést, újra megáll, konstatálva, hogy azok leragadtak a haszontalan kérdezgetésnél, így keresztbe fonja a karjait, majd egy mély, fáradtságos kérdéssel visszafordul.
-Megyünk vagy sem?-

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Balthasar von Meinhard//

Jó néven veszi, hogy Morl nem folyik bele a kihallgatásba, ám ekkor Ambrose csitítani próbálja. Erre mindössze egy mordulással válaszol, és arrébb lép, hogy lehetőleg ne fogdossa a vállát.

Végül mégsem olyan kegyetlen, mint amilyennek szereti mutatni magát, mert hagyja beszélni a nőt meg a lényt is. Csak ezután szólal meg.
– Látod, mit csináltál? – néz Ambrose-ra. – Most bolondnak néz minket, egy díszes társaságnak.

Egy intéssel búcsúzik Tireustól, mert figyelmét még mindig a lény köti le.
– Fa létedre sokat járatod a szádat, talán túl sokat is. De engem nem versz át, tudom, hogy trükkös a te fajtád. – Kirántja lábát a csizmájából. Korom fekete a talpa a csizma lyukain bekerülő kosztól, és igencsak szaglik a több napi járkálástól. – Ezt fogom belenyomni az arcodba, ha még egyszer át akarsz verni minket. Szóval ne hazudj, és térjünk vissza az első állításodra. Azt mondtad, láttad. Most pedig elmeséled, hogy nézett ki. Felőlem a fából is kifaraghatod az alakját.

Tireus csak fejét csóválja, nem igazán látni rajta, hogy sok reménnyel van a csapat irányába, noha meglepetten csillannak szemei mikor a nő elkezdi utasítgatni a társaságot. Megint megcsóválja fejét, ezúttal már mosolyogva, majd ellép a társaságtól.
Nekem dolgom van a hegyekben. A Zúgó Szurdokhoz tartok, néhány faun művel ott valami, utánuk kell nézzek. Az ügy immár a tiétek, rajtatok múlik mi történik innentől. Éljen a király, s hajtsátok végre óhaját!
Biccent a társaságnak, vet egy bizalmatlan pillantást a habulusra, majd egyszerűen távozik. A félszerzet valóban talál őznyomokat, de azok nem a mocsárba vezetnek, s nem is onnan, ugyanis a mocsár mentén haladt észak felől, normális vadak nem is igazán teszik be a lábukat oda. Valahol a kunyhó környékén ütközik a szokatlan nyomokkal annak csapása, majd onnantól szinte felismerhetetlenségig elmosódik minden a földön.
A habulus, az-az Flis összehúzott szemekkel méri végig Balthasart.
Fenyegess csak kegyetlen mészáros, ölj csak meg, ha akarsz de akkor aztán nem is tudsz majd semmit, bizony! De én aztán tudom mi történt itt, láttam én mi történt itt és én mondom vesztébe vonul díszes társaságotok. Hah, nem mintha érdekelne. - A nő szavaira rá emeli tekintetét.
Igen, emlékszem rád, Ambrose Satordi. Szavaid pedig te tudom, hogy betartod, de nincs arra bizonyosság, vajon ez a mészáros is így tenne-e? - utal Balthasarra. - Vagy nem-e ő ki némaságba burkolózik, Sápadtűz uraság? Nekem nagyon úgy tűnik királyotok a szabadulni kíván tőletek, ha már titeket küldött hogy együtt öljétek meg azt... az izét.
Ez kellően aggasztó tényként szolgálhat a társaságnak, hogy egy ilyen lény mely erre él, s ha a vadőrök nevét ismeri hát az erdei vadakét végképp, mégsem tudja mi lehet az ami ezt okozza.
No nem mintha láttam volna, nem ám! Csak ahogy csörtetett elfele, én csak szundikáltam, szépen süt a nap s a fák bőségesen adakozók ilyenkor. De ti... fura népek mit sem értetek ebből. - kilép fából. - Ha nem félitek a halált, egy darabon elvezetlek benneteket. De fizetséget fogok kérni, mikor elválok tőletek. Szavatokat adjátok hogy életben maradok?

// Ambrose Satordi//

A gondolatok elhatalmasodnak elméjében , hallgatva a habolusnak és Tireusnak szánt szavakat , ez sem éppen célravezető habitus, ahogy a nyomok felett rostokolás sem  , csak az idejüket vesztegetik ostoba gondolatokkal és szájcsépeléssel. Márpedig az idő sürgeti őket.
- Morl , induljunk tovább - Pillant a szólított felé parancsolva ; s kibontja karba font kezeit, hogy tenyere Balthasar vállát érintse, ahogy mögé toppan.
- Elég lesz - Higgasztja a hergelt, öntelt férfit ,nem kell több szó, arra végkép nincs szükség  hogy ártatlan lényeket fenyítsen halálra . Parancsot követnek , és abban nem szerepel az ártatlan életek riogatása, csak hátrányuk származhat belőle.
- Habolus, mi már találkoztunk - Bár egyformák szinte a lények nem sok él erre és azokat is meg lehet különböztetni szava-járásukból így felismeri a jelen lévőt  - Flis , ha nem tévedek - Folytatja átvéve a szót Balthasartól
- Válaszolj a kérdésre és itt sem vagyunk - Fogja határozottan rövidre , tömörre mondandóját és leveszi kezét a másikról. Ha így folytatják ezek ketten egész végig, meg lesz áldva velük.

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Sápadttűz Morl//

Utolsóként ér oda, mivel nem sietett, nem is azért indult leginkább, hogy társai segítségére legyen, mivel nem érzi, hogy igényük van rá.
Ha a habulus valóban tudja, hogy kicsoda, akkor nem fog megpróbálkozni azzal, hogy eliszkol, nehogy rossz oldalán találja magát egy kósza villámcsapásnak, ha nem lennének itt a többiek, egyet jelzésként már megkapott volna, hagy ijedezzen a szerencsétlen teremtmény, nehogy úgy érezze túl sok mindent megengedhet magának.

Ellenben így, hogy nem egyedül dolgozott, egyáltalán nem volt szükség rá, hogy ő folytassa le a beszélgetést, így nem is volt feltétlen szükség a sajátos módszereire, ahogy nem volt abban sem biztos társai helyeselnék, összetűzésekhez pedig korán volt.
Oda sem figyelt igazán az interrogációra, inkább saját teóriájának kereste további bizonyítékait, csak néha rápillantva, mi folyik ott, hátha rendbe kell szedni mégiscsak a lényt.
A nyomokra volt kíváncsi, nem a mocsárba vezetőkre, hanem ahonnan befelé indultak, ha sejtéseinek volt valamiféle alapjuk, akkor a háztól elvezető kiindulás nélküli ormótlan nyomok környékéhez megszakadt őznyomok csatlakoznak, remélhetőleg igazolva, hogy az idevezető ösvényt őz bőrben utazta le a prédájuk, akárhogy is lehetséges ez, akármilyen valószínűtlen is.

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Balthasar von Meinhard//

Láthatóan boldog, hogy ismeri a nevét a lény, bár a megnevezéssel nem elégedett, de most nem sértődik meg rajta, mégiscsak társaságban van.
- Eddig csak én értem el eredményt a nyomozásban, tehát működnek a módszereim. - közli Tireussal, ahogy a többiekkel megérkezik hozzá. Ezután elengedi tőrét, hogy jelezze, nem akar ellenségességet a többi vadásszal, csak a hangnemet kéri ki magának. - Ha nincs jobb ötlet, akkor talán hallgassuk meg a fa mondandóját.
- Mesélj nekünk a lényről, ami erre jött! - parancsolja a Habulusnak. - Sorold fel mindet, ami ma itt ment el előtted! - teszi még hozzá, hogy elkerülje a mellébeszélést.

A habulusokról köztudott, hogy nem sok fegyver hatja meg őket. Varázslattal lehet nekik ártani, illetve megölni csakis akkor lehet őket ha teljesen szénné égnek, ugyanis hihetetlenül erős regenerációs képességük van, ha egy ág marad belőlük abból is ki tudnak nőni újra. Ámde még egy gyenge pontjuk akad. Bár a fákban el tudnak rejtőzni, eggyé válnak azzal. Ekkor pedig ha a fában amiben bujdosnak valaki kárt tesz, leírhatatlan fájdalmat tud okozni nekik.
A lény visszahúzódik a fába, onnan méregeti a férfit.
Mind tudjuk ki vagy. Ahogy a társaidról is mindenki tudja kik ők. Két lábon járó halottak kiknek élete már régen oda. - mondja de nem tűnik gúnyosnak, inkább mintha valamiféle furcsa, őszinte bölcsesség szólna magas, de halk hangjából. - Mit kellett volna látnom? Látnom kellett volna bármit is? Te láttál bármit is?
Persze eléggé kiérződik hangjából, hogy nem őszinte, de anélkül is tudni lehet, elvégre hírlik fajáról legalábbis azok számára akik egyáltalán tudnak róluk.

Hm? - kapja fel fejét „vendéglátójuk”. - Ez meg kivel kiabál?
Felpattan a dög mellől és Balthasarékhoz siet. Amikor meglátja a fában az arcot felsóhajt. Röviden méregeti a lényt, majd megszólal.
Meglehet időpocséklás de... biztosan tud valamit. Azért nem kellene lemészárolni, a fajtája nem sok vizet zavar. Higgadj le, Balthasar. Tudod, hogy nem ez a módi hogy mindent megölünk ami az utunkba kerül. Hallottam a drasztikus módszereidről.

~ A félszerzet a katona és a boszorkányvadász ~

[ Ambrose Satordi ]


Odébb csúszva helyet ad Tireiusnak, látva villan kezében a penge hűvös fénye - és mint neki nem meglepetés a szagok több napos tetem esetében - előre befogja orrát két úja közé csípve össze, nehogy a végén gyomrának reggeliként bevitt tartalma is elemzésre kerüljön. Homlokát ráncolja a felkészületlen Morlra pillantva, majd a tetem belső felét nézi alig véve levegőt száján keresztül is. Megrázza fejét és felkel a földről, s a ponyvát visszarángatja a tetem felé, ha megvizsgálták.

-Az őzek növényt esznek, mégis mit evett volna meg? –Szinte laikus gondolat ez a férfi részéről megette azt ami később kiette magát, de most még ezt is félre kell tennie a természet törvényei nem mindig tartják be az önmaguk képviselt szabályokat így felsóhajt, jobb ötlete nem lévén . A férgek ugyan megülnek a levelek erezetén olykor, eszik a gazdatest táplálékát amit bevisz ,de olyan ami ki is eszi magát… nem, az képtelenség, erre most maga is képtelen józan magyarázatot adni. A furfangos madár elhallgat, és valami fejében megmoccan, apró szikraként villan meg az emlék ; a lények vadászati filozófiáját tanulmányozta egykor ; és csak most esett le neki : máris bakot lőttek. –Francba ezekkel a Csalogatókkal, idegesítőek, de nekem sem esett le rögtön. Lehet a közelben volt a tettesünk. –Nyögi félhangosan inkább magának saját magát korholva figyelmetlensége miatt.

Áldva kései felismerését kapja fel fejét a kunyhó mögött felhangzó parancsoló kiáltványra s indítja lábait arra,vaj  kinek fenyegeti meg életét s magasztalja önmagát a félkegyelmű férfi . Kardjának gombos markolatára szorítja kezét, - biztos ami biztos alapon - , megkerülve a csotrogány építményt és hamarosan el is engedi mellkasa előtt fonja össze kezeit  ~ Hohát, nohát, egy lehetséges szemtanú ~

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Sápadttűz Morl//

Fintorba torzítja arcát a felcsapó bűz, így gyorsan el is távolodik a felhasított állati zsák mellől, még távolabbról pár pillanatot szentelve a látványnak, hátha nyomot rejt a belső oldala, elsősorban savas égésre kíváncsi, esetleg bármire ami arra utalna, hogy ezt bizony belülről felfalták.
- Az őz felfalt valamit, amit nem kellett volna, az meg ki magát, itt. Megmagyarázná az egyoldali nyomokat.-
Amennyiben Ambrose valóban választ vár, hogy meddig tervezett volna kempingelni a mocsár szélén annak reményében, hogy mégis kijön valami, azt viszont nem kap, úgy is el lett döntve az ellenkezője, ha a király egy megoldott ügy helyett, egy összecsapottat és három halottat szeretett volna akkor nincs min vitatkozni.

Ekkor kurjantja el magát Balthasar, ami ha nem is ösztökéli a varázslót sietségre, arra elég, hogy felkeltse az érdeklődését. Valószínűleg a másik két erdőjáró sietősebben reagál, ha így van akkor fáradtan utánuk kullog, ahogy övéről lecsatolja egyik flaskáját, kimoshassa az őz undorító emlékét orrából és szájából.
Elégedetten húzza meg saját főztjét, kevés dolog tetszett neki a mai napban, de a friss szesz az sosem volt még rossz.

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Balthasar von Meinhard//

Egy pillanatig sem szeretne egy helyben állni, ezért elengedi a füle mellett Morl ötletét.
- Vagdossátok, ahogy jól esik, ebből én kimaradok - kiált oda Ambrose-nak, és leguggolva lesi a nyomokat.

Mikor megállapítja, hogy ilyet még nem látott, kénytelen elkönyvelni tévedését. Eddig egy varázslóra gyanakodott, aki valamilyen ostoba új varázslatát próbálta ki, és a király iránti utálatból hagyta a színen. Ezzel szemben valamilyen lényre vadásznak, amire tökéletesen illik a szipoly név. Ez máris megváltoztatja a nyomozás menetét.

Már éppen térne is vissza a többiekhez, amikor megpillantja a habulust. Bár nem vár sokat tőle, egy próbát mindenképp megér, hogy kifaggassa.
- Megállj, te! - rivall rá, hogy a többiek is hallhassák. - Balthasar von Meinhard vagyok. Ha hallottad már híremet, nem akarsz felbosszantani. Mesélj nekem a lényről, ami nyomot hagyott a földön, és megkíméllek. - Fenyegetésének van alapja, hisz amelyik varázslény hátráltatja Balthasar dolgait, csak ritkán éli túl a találkozást.

Keze az ezüst tőrre csúszik, és tekintetével a habulust követi.

Balthasar a ház mögött találja meg az első nyomokat. Igencsak szokatlan, a teremtmény a súlyából és a méretekből sejthetően nagy, de mégsem túl nehéz. A nyomok alakja pedig igencsak formátlan, nem emberi lábai vannak, hanem kerek, sima felületű talpai, melyek közel kör alakúak de mégsem és nem is egyforma a két láb lenyomata. Nagy lépésekben haladt a mocsárba, de nincs úgy lenyomódva a talaj, hogy azt lehessen sejteni futott vagy egyáltalán sietett volna. A madár megint megszólal a távolban, szokásos „Segítséhéhéhég!” kiáltásával, de egy idő múltán elhallgat, nem szólal meg újra, talán rájött nincs beetethető préda a közelben. A férfi már ekkor érezheti azt, hogy figyelik, de amikor felnéz egy Habulussal néz farkasszemet. A köztudottan sunyiságáról ismert fákban élő furcsa szerzet jó megnézi magának a férfit, majd el is kezdene iszkolni, vissza a fába, hogy eltűnjön a szemek elől.


Morl nem sokat láthat odabent, amikor széthúzza a szarvas száját, láthatja, hogy teljesen üres odabent és gyomorforgató szag jön belőle. Egyszerűen csak a bőrt látni annak legalábbis a belső oldalát.  Tireus megcsóválja a fejét.
Ez most nem olyan történet ahol gubbasztotok és vártok. Az a parancs, hogy mihamarább megölni, nincs másféle opció. Nincs időtök itt várni vajon vissza jön-e. Egyébként talán a társatok már rájött, de nem tudni honnan keveredett ide a házhoz. Nincsenek idevezető nyomok csak elfelé.

Ambrose felvetésére vállat von. Előkap egy kést és végig várja a dög hasát, majd fellebbenti a bőrt, hogy az kiterüljön. A dögletes bűz felszabadul belőle, Tireus arcához kapja a kezét, hogy orrát szorítsa el.
Az istenekre, undormány! - morogja.
A tetemben pedig nem látni semmit. Jelenlegi állapotában ha kikészítenék azt a bőrt akkor tökéletes lenne szinte bármire. Már ha nem ragadt rá örökre ez a bűz.

~ A félszerzet a katona és a boszorkányvadász ~

[ Ambrose Satordi ]


Érkeztekor akad néhány perce, hogy felmérje társait is, mielőtt rátérnének a lényegre ,nem húzva tovább az időt, amiért itt vannak.
Hamar fejébe tolonganak az információk amiket jóvallta korábban megszerzett magának a nyilvántartott vadőrökről.  Nem mind ismeri személyesen a jelenlévők közül talán  Tireussal váltott több szót hónapokkal korábban ,de azóta nem is látta, útjuk nem kereszteződött mostanáig.

Morlt látásból ha ismeri , nem könnyen téveszthető össze mással, ám a retkes remetét nem csak híre lengi be most, hanem szaga is .Első benyomása nem csal, ha fele annyira jók mint hírlik, más nem fogja érdekelni, ez pedig idővel kibukik.

- Ambrose Satordi - Nyögi ki nevét, legyen min szólítani őt , de mint nem sok női vadőr szolgál jelenleg, talán már megelőzte neve és híre őt.

Csendesen szemléli lépésnyi távolságból a leplező lepel lerántását és felszalad szemöldöke a látványra, de arcának vonásai nem rezdülnek különösebben. Nem tűnik biztatónak a helyzet , még ilyen távlatból sem. - Milyen lábnyomokat találtak ? - Szeme sarkában látja távolodni Balthasart, mintha tőle várná a választ,  majd lehunyja szemeit felsóhajtva a felcsendülő madár rikoltásra - Mikor máskor csicseregnének ha nem most , rohadt dögök - Motyogja és ha odafér maga is megszemléli közelebbről is a kinyűvedt állatot. Leguggol mellé, és acélos karmaival beletúr a szőrébe , mintha külső nyomokat keresne, mit nem vettek esetleg észre , de feleslegesen teszi.  - Mégis mennyit akarna várni? Akár napok vagy hetek is eltelhetnek mire visszatér a szipoly. - Emeli tekintetét a a félszerzetre majd Tireusra - Ez az első tetem? Nyissuk fel én azt mondom, lehet hagyott benne valami nyomot, nyálkát vagy bármit - Veti fel lehetőségnek .

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Sápadttűz Morl//

-Legyen-Áll meg az ajtó előtt, majd vissza fordultában keresztbe teszi a kezét és a falnak dől.
A legtöbb kollégát látásból ismerte, ugyan sosem tanúsított érdeklődést az irányukba, ők sem voltak újak, talán kevesebb erőlködéssel a nevüket is felidézhette volna, ez viszont nem érdekelte eléggé, hogy megpróbálja.
Ambrose köszöntését a tenyerének felemelésével letudja, szavakat mégsem használ, így is beszélni kell velük később, amíg nem szükséges, addig spórol az erőfeszítéssel.
Fáradt közönnyel tudatosítja magában, hogy mégis kik lesznek ideiglenes társai, ahogy felméri őket, majd figyelmét Tireusra fordítja, mégiscsak kíváncsi, vajh mi olyan különleges a feladatban.

Maszkja övére van függesztve, csak akkor viselte, ha számított rá, hogy varázsolni fog, így nem takarhatta meglepetését, ahogy elé tárta Tireus az őztetemet, vagy akármit is ami volt az.
Ő is megkíván bizonyosodni róla, amit állítanak neki, le is kuporodik elé, hogy száját széthúzva bepillantson a groteszk zsákba. Annyira belefeledkezik, hogy a csalogató "dalát" sem hallja meg, bár ha igen akkor sem lenne hozzáfűzni valója, a bájcsevegésnek sosem volt nagy rajongója.

-Sápadttűz Morl vagyok- Majd a saját vetett árnyékára és az égre néz, hogy megsaccolja hány óra.
-Egyszer már kijött a mocsárból, meg kéne várni, hogy megint.- Tér egyenesen a tárgyra.-Nem mennék addig utána, míg nem tudunk többet-Ennyi kommunikáció megtette, a véleményét elmondta, így várakozóan társaira néz, azok mit gondolnak.

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Balthasar von Meinhard//

Arra sincs ideje, hogy kényelembe helyezze magát, mielőtt felbukkannának leendő társai. Utólag hálás is ezért, hisz úgysem maradt volna ülve egy varázsló jelenlétében, így legalább kevésbé feltűnő az ellenszenve. Mindössze felhorkant és pofákat vág.
- Jellemző, máris pihenne - gondolja. Ezután tartja a távolságot a félszerzettől. Amrose-zal szemben semmilyen ellenszenvet nem érez, de az ismerkedésnek sem látja különösebb okát. Köszön, és bemutatkozik.
- Balthasar von Meinhard vagyok, az íjászat a specialitásom - mondja. Ennél több információra nincs szüksége a többieknek.

Nem így őneki, hisz egy igazán különleges esettel került szembe. Zelmut mocsara hírhedt a különféle borzalmas szörnyetegekről, de belegondolni is rossz, mire képes ez a valami egy emberrel. Balthasar szeme előtt lepereg néhány üres emberi bőr illúziója, ezért nem is lép oda a tetemhez. Már ennyiből biztosra veszi, hogy végezni fog ezzel a szörnnyel, a dolog mikéntjét azonban még ki kell találnia.

Elsétál hát a tetem mellett, és a nyomokat kezdi elemezni, mikor a madár felsikolt.
- Ezeket hónapokig irtottam, de sehogy sem akarnak elfogyni.

A vadőr végigméri az érkező Balthasart, majd elfogadja az ajándékot.
- Kösz - morogja hálásan és saját övére akasztja a madarat. - És üdvözlet. Látom a másik kettő nem siet túlzottan.
Némán vérakozik míg megérkezik a félszerzet is, őt  enyhe mosollyal fogadja, biccent is neki. Kezét tenné ki a befelé vonuló félszerzet elé.
- Ne fészkeld be magad barátom - mondja - Hamarost itt van az utolsó csapattag is és amint elmondtam miről van szó mentek is tovább. Ráadásul a lényeg is itt van.  - böki meg lábával a letakart valamit amiről egyelőre elképzelni sem lehet mi az.
Éppen visszahúzza lábát amikor felbukkan Ambrose is, elégedetten csettint és ellöki magát a faltól. Közelebb lép a letakart valamihez, majd leguggol mellé.
- Üdv - mondja eközben a nőnek is, majd végig tekint a trión. - Na akkor térjünk is a lényegre. Ami itt van a lepel alatt az itt is volt. Itt találták. A ház mögött pedig nyomokat amik a mocsárba vezetnek. Magam is leellenőriztem és tényleg nem szokványos, két lábon közlekedő dögre utal minden. Meglehet egy mutálódott rém, de az is lehet, hogy valami olyan amit eddig még nem láttunk. Én személy szerint az utóbbira tippelnék és meglátjátok miért.
Azzal megfogja a leplet és lehúzza a valamiről. A társság szeme elé tárul egy őz... bőre. Semmi vér, semmi sérülés az állat szőrén, nincs felnyitva sehol. Gyakorlatilag modern szavakkal élve úgy fest mint egy leeresztett lufi. Az állatnak mindössze szőre, bőre van meg, minden belsőség, szervek, csontok, láthatóan hiányoznak belőle. Egy kupac rongy az egész tetem a maga módján.
- Ötletem sincs mi tette ezt. Ez az állat tulajdonképpen teljesen üres belül, benéztem a száján. Mint egy üres zsák.
Felegyenesedik mellőle és el is lép onnan, pipaszárát rágcsálgatva, hogy a többiek jobban megnézhessék a tetemet.
- A feladat amit továbbítanom kell z, hogy fel kell kutassátok minél hamarább a lényt, s megfigyeljtek, ha úgy tűnik veszélyes, vagy legalábbis veszélyt jelenthet, szabadon dönthettek levadásszátok-e vagy sem. Báhogy is alakul, bármi is ez, az Agasusi mágustorony igényt tart a tetemre amennyiben lesz tetem.
Eközben a mocsár felől távoli segélykiáltás hangzik fel.
- Segííítséhéhéhééég!
Mint tapasztalt vadőrök, mindhárman, azonnal ráismerhetnek a mocsár egyik ott élő madárfajára, a Csalogató, mely szokatlan mintákat visel tollazatán és dögevő, jellemző vadászati módszere, hogy emberi segélykiáltást utánozva csalja az utazókat a mocsárba, vagy egy nagyobb általa veszélyesnek ítélt ragadozó fészkébe, hogy mikor azok meghaltak, lakmározhasson a tetemükből már ami megmarad belőle. Jellegzetes nyekergő benyomást keltő hangjukról a tapasztalt fül könnyedén felismeri őket.  Tireus csak felkapja a fejét, majd vállat von rá.
- Mocskos dögök. Utálom a Csalogatókat - morogja. - Tehát? Hova tovább?

~ A félszerzet a katona és a boszorkányvadász ~

[ Ambrose Satordi ]

Csobogó vízfolyás mellett tanyázva feni kardját, lassú, kimért mozdulatokkal hozzájárulva a természet neszeihez. Nem messze tőle mókusok rohangásznak tavaszias zsongásban égve ,fáról fára szökellnek olykor a zöldellő fűcsomókon nyargalva keresztül amiben jóformán elveszik alakjuk , csak farkuk bolyhos liffenése jelzi merre járnak. Fél szemmel fel-feltekint a bohókás állatokra s miként azok megérzik közelségét, eliszkolnak a környezetéből akár ha ragadozó elől menekülnének. Elvigyorodva csóválja meg fejét , még a természet is tudja kitől kell félni.

Mintha megérezné a változást , keze megáll a szakszerű mozdulatokban és körbekémlel a pillanatnyi csendre amit a madarak csivitelését váltják fel. Csak percnyi szünet , de ez elég a gyanakodásra. Felemeli kardját és figyel, de a vad helyett egy fehér papíros jelenik meg látókörében  ami a holmija hegyére hullik le ,mint egy falevél könnyedségével . Felvonja szemöldökét és érte nyúl lassan és a pecsétet felismerve elpattintja azt és végigfuttatja szemeit a cirkonyos parancsorra mit rejt az üzenet majd az égre néz fel , megtekintve a nap állását.

Nem telik bele sok időbe ,hogy összepakolva, felszerelkezve úton érje a fokozódó meleg, hogy még aznap odaérjen a találkozási pontra , ha már ennyiire égető volt megjelenése, hogy varázslattal üzentek érte.

Utolsóként érkezik meg a kunyhóhoz,csendes mint mindig és az egyik vaskosabb fa törzse mögül bukkan fel alakja. Körbetekint a környezetén, nem kerüli el a letakart valami sem figyelmét. - Uraim - Köszön az előtte érkezőknek fejet biccentve.

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Sápadttűz Morl//

Gombaleves. Legalábbis készülőben lévő gombaleves rotyogott a kisüstben, ami felett egy guggoló félszerzet görnyedt. Nem rajongott érte, de legalább a gombát nem kellett kergetni, vagy különösebben előkészíteni, így gyakrabban került a félember "asztalára", mint a vadragu, de nem igazán bánta.
Ugyanis szintén a gomba mellett szólt, hogy különleges választéka volt az erdőben, melyek közül egy része került csak a levesbe, a szelíd fajták maradéka pedig kiváló alapanyagul szolgált a saját készítésű párlatának, amit őzzel nem igazán lehetett megfőzni.

Csendes volt az erdő, bár az erdészkabin ami előtt főzőcskézett, már útban volt, hogy visszatérjen a természet ölelésébe, korhadozó falait, nem csak az elemek próbálták legyűrni, de szú és moha is otthonának mondta, vad mégse látogatta túl gyakran, mert olykor, olykor mégiscsak megfordult errefelé egy-két szerzet, hogy élvezzék a a ház nyújtotta csekély menedéket, vagy tegyenek érte épp eleget, de semmivel sem többet, hogy ne legyen lakhatatlan.
Nem zavarhatta semmi és senki, hogy élvezhesse közönséges,de tápláló levesét, melynek igazi ízesítője a velejáró szesz lett volna.
Hitte ő, mert az élet, most leginkább a király, nem így hitte.

A levél a semmiből pottyant elé, rajta az ominózus pecséttel, ami jelezte, hogy tartalmát, nem hagyhatta figyelmen kívül, ha nem lett volna a kézbesítés módjától egyértelmű eleve.
Fürge kezekkel pattintotta le a díszes pecsétet a borítékról, fűtve a kíváncsiságtól, ugyan mi lehet oly égető sürgős, ami ezt a szállítást indokolná.
Hosszú sóhajjal, majd még jó pár kíséretében lassan feltápászkodik a főlő leves mellől, hogy míg az elkészül, addig összekészülődjön, ennyi sietséggel tisztelve meg őfelségét, végül áporodott egy grimasszal a kész levest kulacsba tölti , majd elfogyasztja az úton a rögtönzött megoldásával, mégse menjen kárba reggelije és ebédre kihűlt maradéka.

-Napot-Hangzik el tőle, ahogy a helyszínre ér, egyaránt célozva ezt Tireusnak és Balthasarnak, amennyiben ő is szem előtt van. -Szóljatok, ha megjött mindenki.- További szavakat nem is fecsérel senkire, úgy vonul be a házba, hátha a mocsár bűzétől valamekkora fedezéknek bizonyul.

~ A félszerzet, a katona és a boszorkányvadász ~
//Balthasar von Meinhard//

Az erdő nyugodt. A szél rezegteti a fák leveleit, az erdei állatok neszeznek a fűben, és Balthasar mozdulatlanul áll, kezében tartva íját. Képzeletbeli célkeresztje egy felágaskodva fülelő nyúlon pihen, míg az íj húrja lassan megfeszül. A vacsora egyetlen mozdulatnyira van a vadőrtől, mikor a férfinek rossz érzése támad. Nem mozdul, csak fülel, hogy bármi is fenyegeti, ne tudjon róla, észrevette közeledtét. A nyúl megnyugszik, és tovább indul a földet szaglászva, Balthasar szemei előtt pedig egy összehajtott, királyi pecséttel ellátott levél jelenik meg a semmiből.
- Türelmetlen varázslók – morogja a férfi, ahogy leereszti íját, és felveszi a földre hulló pergament.

Zelmut mocsarát mindenki tudja, hol van, de kevés eszelős dönt úgy, hogy önszántából megközelíti ezt a helyet. Balthasar egy azok közül, akiknek hiába fut végig a hátán a hideg, nem hallgatnak ösztöneikre. Még aznap megérkezik a helyszínre, amikor az üzenetet átvette. Út közben vadászik, de nem húzza az idejét. A király parancsa szent, és ami még fontosabb, remek lehetősség, hogy gyakorolhassa képességeit.

Tireus egy vadembernek tűnő alakot pillanthat meg, pont maga előtt. Balthasar nem ad a külsejére, most is ugyanolyan koszos, mint mindig. Arca szürkés a portól, oldalán két fácánkakas lóg lábaiknál felkötve, és lyukas orrú csizmájából kikandikál nagylábujja. Fegyverei azonban tökéletesen tiszták, hisz azokon múlik a férfi élete.
- Szép napot - köszön. Felemeli a két fácánt, egyfajta békeajánlatként. - Tireus, igaz-e?

 
 
Tisztelt ..... !
 
 
 

A három vadőr ezen forró délelőttön érkezik meg hát a házhoz, hacsak nem késlekednek, leveleik egyszerre érkeztek meg hozzájuk, mágikus úton, így nem sokat kell várassanak magukra. A menedék egyszerű rönkkunyhó, legfeljebb három személynek nyújt férőhelyet, de itt úgysem időznek estére, hiszen a tájékoztatás után vélhetően indulni is fognak. Tireus vadőr egy már negyvenes évein túli ember férfi már hátával támasztja a kunyhó falát, karba font kezekkel várakozik, meghitt pipázás keretében. Előtte a földön egy ronggyal letakart valami hever, hozzáértő szemekkel sem nagyon lehet feltétlen megállapítani mi bújhat az alatt. A kunyhó mögött ott sorakoznak már a mocsár ocsmány, dögletes fái és a néma csend mi azt a szörnyű helyet jellemzi. Amikor a szél megfordul még a nyomasztó bűz is kilibben onnan.