Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


A realtime játéktér: http://toronyfenye.atw.hu/
 
HomeHome  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

 

 A Halálkirálynő

Go down 
SzerzőÜzenet
Zeu a vad
Tag
Zeu a vad

Hozzászólások száma : 74

A Halálkirálynő Empty
TémanyitásTárgy: A Halálkirálynő   A Halálkirálynő EmptyKedd Jan. 06, 2015 7:56 pm

A Halálkirálynő


Az Agasus városát érintő sorscsapások összefoglalásának első és igencsak fontos pontját jelenti ez a beszámolóm. Mély, fájdalmas nyomot hagyott mindannyiunk lelkében ez a hölgy. Azt hiszem, hogy legtöbbünk minden igyekezete ellenére, azóta is hallja éjszakánként azokat a kísértetiesen csörgő láncokat.

A királynő történetét talán néhány héttel a mindenki által ismert események előtt kellene kezdenem, mikor a vidéken már csak néhol maradtak levelek a fákon, és Zelmut mocsarától távol sehol nem hallottuk madarak csiripelését. Az erdő és a part lassan berendezkedett egy nyugodt télre, ám a levegő baljós jeleket sodort felénk. A vadászoktól úgy hallottam, hogy hatalmas erdőnk állatai szokatlanul sokáig maradtak ébren. Ilyenkor szokásos téli álmuk helyett a hegyek lábai felé vonultak, és ott építették fel a leghidegebb hónapokra kuckóikat. A torony bormámoros erdőjárójának elmesélése jól bemutatja a körülményeket: „Erdő volt hideg, bor fagy meg. Zeu kell takaróz sok farkas”.

Ezek valójában senkit nem leptek meg, hisz ki állítaná magáról, hogy ismeri az állatvilágot? Szeretett városunk büszke lakói pedig alkalmazkodtak a körülményekhez. Az átlag emberek dolgoztak, a tolvajok lopni próbáltak, ahogy minden télen. Eleinte, mikor mi még halvány jeleit sem láttuk a közelgő katasztrófának, a varázsló toronyban már nagy nyüzsgéssel voltak városunk jövendőmondói. Minden alkalommal láncokat és vörös hóviharokat jósoltak, aminek száz könyv átolvasásával sem találtak igazi értelmét. Mindössze egy közelgő viharnak tulajdonították a jeleket, ami ellen nem lehet tenni. Figyelmeztették hát a lakosokat, hogy hideg télre készüljenek és könyvespolcaik rejtekéből elemezték álmaik jelentését.

Ezalatt a várostól, szerény sebességemmel jó félnapi járásra, a Torony Fénye fogadó lakosai már nagy öblökkel fogyasztották a télire félretett tartalékokat. Hiába sejtették, hogy valami meg fog változni ezen a télen, vigadozással próbálták elfelejtetni az éjszakai hűs szelek és szokatlanul felhős nappalok búskomor hangulatát.

Míg a városba nem jutott el ennek a híre, a torony harcosainak egyike, egy nevét elhallgató fiatal hölgy így írta le ezeket az időket: "Egyik nap felkeresett egy furcsa idegen, a Vörös Szellemnek nevezte magát, ő mondta, hogy lesz valaki a hajó fedélzetén, ami ide tart. Pár nappal később, a kandalló tüzén keresztül, mágiával először beszéltem Johannával. Ő figyelmeztetett rá, hogy micsoda vész közeledik."

Hogy ki ez a magát Vörös Szellemként bemutató egyén, az mostanáig sem derült ki. Egyesek szerint egy bűnöző, aki ide hívta a Halálkirálynőt, mások szerint ő is a holtak egyike lehetett. Johannát pedig a Halálkirálynő tartotta fogva hajóján. Mint kutatásaimból látszik, a hölgy egy nemesi ház leszármazottja, aki csak egy szerencsétlen véletlen folytán került az eseményekbe, de ne rohanjunk ennyire előre, hisz a történelem kutatása nyugodt lépteket kíván.

************************************************************

Agasus fiatalabb lakói talán csak történeteket hallottak már az első éjszakáról, mikor élőholtak jelentek meg az erdőben. Mindössze néhány nap telt el a vörös alak felbukkanása óta, mikor az előjelek beigazolódni látszottak. Az első hóval érkeztek meg az első, láncokkal körbetekert holtak. Először az erdőben elásott, gonosz múltú holtak támadtak fel. Talán a sors iróniája lehetett, hogy pont ők hagyták el sírjaikat, vagy éppen visszatértek bosszút állni kegyetlen sorsukért.

Már első este több helyütt érték támadások az erdőbe merészkedő embereket, ezért a Tanács óva intett mindenkit az erdő mélyétől. A feljegyzések szerint alig három-négy nap telt el a megjelenések után, mikor a városőrség vezetése bejelentette, hogy éjszakára bezárják a kapukat. Sötét idők voltak ezek, a favágók innentől kezdve csak a városőrség kíséretével hagyhatták el otthonaikat, és még sötétedés előtt haza kellett érniük.

Eközben, bár csak kevesen tudnak róla, a Torony Fénye lakói minden éjszaka védelmezték a népet. Kis csoportokban járőröztek az erdőben, a parton, és holtak tucatjait temették újra a föld alá. Az Őrkapitány, egy beszélgetésünk során így említette ezt az időszakot: „Bármennyire hátborzongató is a gondolat, hogy szörnyek laknak egy fogadóban ilyen kis távolságra otthonainktól, tagadhatatlanul hasznosak voltak az első összecsapások során. Igaz, talán ők is vonzották ide a veszélyt”.

Minden erőfeszítésük ellenére azonban hosszú heteken át sem sikerült visszafordítani a folyamatot. Agasus népe kezdett belefáradni a holtak végtelennek tűnő áradatába, mire megérkezett a királynő. Talán éppen erre várt, hogy hatalma rettegésbe taszítson mindenkit. Nap nap után közelített az ocsmány hajó, minden éjszaka vörösre festve az eget. Hogy mindezt figyelmeztetésnek, vagy fenyegetésnek szánta-e, arra azóta sem derült fény.

************************************************************

Feketére festett, omladozó hajója több száz élőholtat hordozott fedélzetén, akik még azon az estén partra is szálltak. Holtak lévén különösebb előkészületre nem volt szükségük, hogy tábort verjenek – néhány sátort állítottak, de csak hogy felszereléseiket védjék az esőtől, ami napokig folyamatosan szakadt, mintha meghasadt volna az ég. A királynő gonosz, bűvös aurája belepte a vidéket, felborítva az időjárás szokványos menetét. Minden nap jeges széllel kísért felhőszakadás csúfította el a gyönyörű partvidékünket olyan nyomasztó hangulatot teremtve, mintha egyenesen vér hullott volna az égből.
A holtak utazás utáni pihenésre nem vágynak, így már aznap hússal csak részben, vagy egyáltalán nem fedett, oszladozó lábak araszoltak a tengerpart homokos talaján. A hadseregnyi förtelem közt feltűnt mindenféle alak. Akadt köztük múmia, zombi és csontváz is. Hogy ez a rangjukat, vagy egyszerűen haláluk idejét volt hivatott jelezni, azt a nekromanta gondolkodás specialistáira hagynám, és tekintve, hogy egyetlen hasonló irányba szakosodott tudós ember sem él jelenleg Agasus városban, ezen kutatásomban betöltendő hiányként jelölöm meg.

Arról azonban igen részletes, több szemszögből megvizsgált leírással rendelkezem, hogy miként viselkedett ez a horda. Minden alkalommal, mikor a nap ereszkedni kezdett az esőfelhők mögött, minden holttest megindult a város felé, hogy újabb emberekkel gyarapítsa már így is túlságosan népes társaságát. Menetelésüket azonban egy kisebb csoportnyi harcos – igencsak hatékonyan – akadályozta. A fogadó lakossága életét nem féltve állta útját a harcias, láncokba tekert holtaknak, hősiesen küzdöttek a többszörös túlerővel.
Az összecsapás minden éjszaka megismétlődött, egyre csak a fáradtságot és elgyötörtséget hozva a hős harcosokra. A holtak serege eközben megtizedelődött. Legerősebbnek ítélt tagjuk, egy múmia elesett, de a fogadó lakossága is komoly károkat szenvedett. Közülük ketten az ellenség fogságába estek, és még többen szorultak a papok gyógyító erejére.

************************************************************

Szeretett városunk lassan kifordult magából. A temetőkből sorra tűntek el a holtak, hogy ezután a rothadó sereg tagjaiként gyülekezzenek az erdő fái közt és a part homokján, a raktárakból pedig fogytak a láncok, mintha valaki dézsmálná őket. A gonosz csapatok hozta hideg és félelem napról napra beette magát a városlakók elméjébe. Az utcákon söpörni lehetett a jeges eső nyomát, a házakban egyre fogyott a tüzelő, és a városőrség tagjai napról napra egyre többen járőröztek a falakon. Már nem hallott mást az ember az utcán, mint ilyesfajta kérdéseket: "A maga felmenői megvannak-e még, kedves szomszéd? Ej, de jó magának".
Pedig a legrosszabb még csak ezután következett. A Halálkirálynő - ahogy ő nevezte magát – megelégelte a Torony lakóinak ellenállását, és gonosz varázserejét felhasználva az égbe emelte mindenféle tengeri nyálkákkal körbeszőtt hajóját. Ha az oldalán lógó láncok nem értek volna egész a földig és néhány fa a hajó oldaláig, talán máshogy alakulnak az események. Így azonban a fogadó harcosai közül többen is feljutottak a pokoli két árbocos fedélzetére.
Agasus városőrsége hiába zárta be a kapukat, és rendelte ki minden emberét a város védelmére, a hajó addigra túl magasan szárnyalt. Hogy mi volt ezzel a Halálkirálynő terve, azt nem tudni pontosan. Talán élőhalottakat kívánt a rémült emberek nyakába ejteni, vagy éppen a város közepébe szeretett volna becsapódni? Ez örök kérdés marad.
A városlakók hasonlóan mesélnek az esetről, hogy kedves leányomtól idézzek: "Az a hatalmas hajó úgy röpködött, mint egy madár. A város fölött megrészegülve jobbra, balra kanyarodott, és egyenesen Medusa katedrálisának csapódott". Az egész város megmozdult, mindenki serényen dolgozott, hogy eltüntessék azt a förmedvényt a csodás templom tetejéről, így az épület mostanra újra régi fényében pompázhat. A kép azonban minden igaz hívő emlékeibe vésődött, ahogy Medusa temploma legyőzte a szörnyű hajót.

************************************************************

Városszerte pletykálnak az esetről, de mint azt a fogadóban megtudtam, csak igen kevesen járnak közel az igazsághoz. Az események mögött sokkal több rejlik, mint amit mi, egyszerű városlakók tudhatunk. Elzarándokoltam hát a város melletti fogadóba, ahol hol könnyebb, hol nehezebb keresés után beszéltem a helyiekkel. Az elbeszéléseikből tudom, hogy a hajó fedélzetén még az utolsó percekben is komoly harcok folytak.
Azzal, hogy az utolsó összecsapások egyikében a Halálkirálynőnek sikerült foglyokat ejtenie, visszatekintve már egyértelműen saját koporsójába ütött egy szöget. A harcosok ugyanis, immáron a többi áldozattal együtt kiszabadultak gyomorforgatóan berendezett ketreceikből, és belülről próbálták megsemmisíteni a rothadó hordát.
A hajó nagyjából ekkor emelkedett ki a vízből, talán éppen ezért történt. A királynő féltette életét, így egy utolsó csapásra indult. A felettébb látványos, és hihetetlen tettével azonban csak kiszolgáltatta magát az ellene törő harcosoknak. A fogadó újabb lakosai másztak a védtelenné vált hajótestre, és megtámadták a fedélzetet védő csoportot.
Wendergoc, így hívták a mindössze szellemként létező férfit, aki egykoron a hajó kapitánya volt. Tőle foglalta el az akkor még jobb állapotban lévő két árbócost a királynő, majd rabszolgájává téve az ártatlan férfi lelkét, a kormányhoz kötötte őt, hogy az örökkévalóságig betölthesse irányító szerepét. Sajnálatosan matrózai sem jutottak kellemesebb sorsra, Medúza vigyázzon rájuk, ők jelentették a kabin ajtaját védő élőholt sorfalat. Mikor erről az időszakról kérdeztem beszélgetéseim alanyait, igen meglepő fordulatról tájékoztattak. A hajó kacifántos repüléséről, és katasztrofális kikötéséről ugyanis nem a szellem kormányos tehetett, mint azt egyesek gondolták. Sokkal inkább a jelen lévők egyike, aki átvette szerepét, és Medúza templomának önfeláldozásával megállította a szörnyű hajót. Mikor rákérdeztem, miért éppen így kellett befejezni az ámokfutásnak tűnő tombolást, Brakven Urkada úr adta meg a választ: „Ostoba kölkök! A rosseb akart a város templomának tetején kikötni!”
Eközben a rothadó deszkákkal körülvett kabinokban a harc életre-halálra zajlott. Az imént idézett sámán a foglyul esett emberek mentéséért felelt, társai pedig egyenesen a Halálkirálynő életére törtek. Egymás után darabolva a kegyetlen testőröket, eljutottak a méltán híres nekromantáig, majd legyőzték őt. Mind nagy lelkesedéssel beszélnek a pillanatról, mikor a gonosz megtestesítője vesztesen hullott a porba. Talán Rolandot, a Tó Hölgyének lovagját idézve tudom legpontosabban bemutatni az érzést, ami mindannyiukban jelen volt: "Az a boszorkány? Róla jobb nem beszélni! Őrült volt, egy testet öltött fúria! Halott volt, de még élni akart, és beteges téveszméinek képére akart formálni maga körül mindent. De fejét vettem, és már nincs többé, hála az Úrnőnek!"

A hajó, és a királynő pusztulása után nem sokkal az élőhalottak is összeestek. Eltűnt belőlük az erő, ami eddig mozgásban tartotta oszladozó testüket. A királynő holttestét a városi varázslótorony egy biztonságos helyre vitte, majd elégette, hogy semmilyen gonosz mágia ne legyen képes újra életet lehelni ocsmány csontjaiba.

Így ért hát véget Agasus történelmének egyik legnagyobb csatája. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni ezeket a heteket, pedig sok-sok borzalom történt már velünk az évek során, de ez már legyen egy másik történet...
Vissza az elejére Go down
 
A Halálkirálynő
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: OOC :: Aurel Kobach naplója-
Ugrás: