Bastien Couteau, a bárd

Messze volt, régen volt, hol és mikor Bastien Couteau megszületett, eladósodott nemesi sarjnak, mi másnak. Nem vetette fel szüleit a pénz se nem a tisztelet, így hamar szembesülniük kellett a nélkülözéssel, még fiuk Bastien sem tudott mit kezdeni, hát növekedett, ahogy az egy gyermek dolga. Megmaradt pénzükön szülei bárdot fizettek, hogy vegye maga mellé a kölyköt, hisz kell aki életre neveli, ha már ők a pénztelenség bitójára kerültek, hogy alvilágból felnyúló vaskos kezek között végezzék, egyszer, valahol, valamikor. Egyszerű történet, annak hangzik, Bastien felnőtt hát megismerkedett a lanttal és miegymással, nem kevésbé hamis kártyával és a kurtizánok hamis mosolyával. Remek barátok ezek azok számára kik ismerik őket, azon bárd pedig kinek nyűgje lett, nagyon is jól ismerte őket. Ritka a tisztességes bárd, talán néhai szüleinek -apja szerencsejátékos volt, nézzenek oda, vajh mi az mi végüket okozta?- annyi szerencséje volt, hogy vén volt ez már mint az országút, s tudását miért is ne, e csendes kölyökre ruházta ki immár nem is oly csendes, mit hajdanán. Amennyire eddig nem tette meg, hát annál jobban felcseperedett, tanulta hát a trükköket és csínyeket, a vívást mind karddal, mind nyelvvel, az utóbbival is fedett, illetve nem fedett pályán egyaránt, ha érti a kedves olvasó, hogy értem. Hát rossz aki rosszra gondol, de kijelenthetem, félig igaza is van. Mire elérte harmincadik életévét már volt tanító nincs tanító, elvitte valami nyavalya és lássanak csodát, maga Bastien volt ki egy virágzó réten elkaparta, még megható is volt; az újan született bárd még dallá is avatta. Magányos vándorlás vette kezdetét, ám nem tartott sokáig, hiszen minden fogadó szívesen látott egy bárdot míg az muzsikált, hacsak nem volt másik is jelen. Ez idő és tanulmányai évei alatt sok ellenséget és barátot szerzett, ám ez az új hely, e félsziget új kihívásokat rejteget. Levelet kapott egy névtelen alaktól, miszerint egy fogadó állandó bárdot keres, nosza rajta el is indult, hátha oly szerencse éri mi szüleit hanyagolta.

Ahogy rejtve-rejtetlen említve is volt, Bastien kereken harminc évet tudhat maga mögött, hosszú szőke fürtök keretezik sebhelyes ám mégis jóképű ábrázatát, kék szemei fürkészők, szakálla ápolt. Sebesülés is valójában csak egy látható orcáján, az is inkább szeménél, ott is csak az egyiknél, régi heg már, régi ballépés mementója, de kit érdekel az már a kutyát se, hiszen kitől kapta annak már nincsen lógója. Elegáns bárd ruhát visel, ez is amennyire teheti változatos, tollas kalap, oldalán kard, hátán lant, csaknem térdig érő csizmák s köpeny, minden mi egy utazónak kellhet, még hátizsák is leleddz hátán.


Hozzáértő megtévesztő, tudja mi a dörgés, ám nem feltétlen mondható rossz embernek, a tisztesség hiányában jól leplezi ezt mikor éppen olyan hangulatban találni. Az istenekben hisz, ám egyiküket sem emeli piedesztálra, maga erejéből boldogul és ez így is járja, mágiája sem tőlük ered, teljességgel saját forrás. Jó megtévesztő, ha úgy akarja, elvegyül, vagy éppen kifecsegi magát a bajból, ritka eset, hogy fegyvert ránt, jobban támaszkodik szavaira, hiszen abban rejlik az izgalom, a harc maradjon a kakasok reszortja.

Mágiája bárd mágia, -ki hitte volna- mikor zenél aközben működik, s nem másra hat mint zömében az elmére nomeg persze a fülre. Melódiái jókedvet vagy éppen félelmet varázsolnak az azokat hallók lelkébe, de hopp egy pendülés és a dobhártya is beszakad akár az elnyűtt régi dob, pohár reped, ablak törik, minden mi szem száj ingere. Nem oly vészes illúziókhoz is ért, noha ezek csöppet sem nagy hangvitelűek – érted, hangvitelűek- kicsiny cifraságok melyekkel közönségét kápráztatja el, vagy éppen a hölgyeket nyűgözi le, semmi égszakadás, vagy gyilkos valóban ölő tűzvihar, fárasztó is, nyűg is. Zenei mágiája is kimeríti, nem tud mágikus zenével tölteni négy dalnál többet, akkor aztán jön a pihenés és a szédülés, ami csak ezzel jár.