Chara Elpida

Rengeteg monda kering a faunokról. Egyes népek szerint a faunok az erdő tündérei akik vidám, tréfálkozó, mulatozásra csábító, kecske alsótestű, és emberi felsőtestű teremtmények, kampós orral, kicsiny szarvakkal. Más népek szerint ezek a lények szatírokként emlegettek, ezek a lények pedig nagyon is szeretik az italt, a mulatozást, jó furulyázók, és khm... hormon túlfűtöttek. Mániájukká vált meglesni a fürdőző nimfákat, és más szép nőket, időnként zaklatták is őket. Egy másik hiedelem szerint az erdőnek egy gonosz szellemei, melyek támadólag lépnek fel az eltévedt utazókkal szemben, kíméletlenül megleckéztetve őket óvatlanságukért. Egy az biztos, a faunokról jelentősen megoszlanak a vélemények, ám nem mindenki biztos teljesen a maga igazában (még akkor sem ha ezt csak magának vallja be). A faunok népe túlzottan is nagy rejtély a világ népeinek számára. Hogy ki mit hisz erről, az mindenkinek a maga dolga.


Chara mint már sejthető volt, egy faun. Méghozzá némely hiedelmeket megcáfolandó; nőnemű. Chara egy emberi méretek alapján átlag magasságú nő, külsőre pedig afféle mint amilyennek egy faunt a legtöbben leírnának. A felsőteste, deréktól felfelé emberi, napbarnított bőréhez illik világos barna szőrzetű kecskééhez hasonlítható alsó teste, melynek lábai patákban végződnek. Orra bár nem kampós, ahogy sokan hiszik, inkább tompa, nem túl emberszerű. Arca viszont még így is nagyon szép, és homlokai fölött nagy szarvak futnak hátrafelé a feje mentén. Hosszú barnás-vöröses hajában gyakran látni szépen csillogó leveleket, virágokat, melyeket díszekként hord. Ékszere nincs, és sohasem volt. Mandulavágású szemei az arany ragyogásával, és a rózsa vörösségével vetekednek. Bár nem emberi lény, emberek számára is megvan a maga bája, nem is kicsit (ennek köszönhetőek bizonyos elemei a mondáknak). Ruhákat nem túl gyakran hord, ám felsőtestét már megtanulta, hogy érdemes takarnia valamivel, így felül gyakran visel egyszerű rongyos anyagokat amikkel elsősorban kebleit takarja. Nyakláncok, és egyéb természetes anyagokból készült csüngők is előfordulnak rajta, különösen ha hosszú bonyolult szövésű köntösét viseli (amit csak ünnepekkor hord, hiszen nagy becsben tartja). Hangja kellemes, simogató, korát pedig nehéz megállapítani.

Viselkedése? Alapvetően szelíd, de vidámnak nem mindig vidám. Bár sokszor felbukkan már népesebb környékeken, tanyák és egyebek közelében, bizalmatlan, különösen az emberekkel szemben. Leginkább semlegesen viselkedik, de aki rászolgál azzal álnok is képes lenni, hogy móresre tanítsa. Nem harcos, de rúgni ám nagyot tud, és ismeri az erdőt, tudja hol süpped nyakig valaki a mocsárban, és hol nem, és néhány őt nem bántó ragadozó fészkének hollétét is ismeri. A furulyához ért, akár legtöbb fajtársa, így a zene gyakran előcsalogatja, különösen ha szép. Nem képes mások elméjében olvasni, így átverhető, ha ügyesen közelítik meg őt, de a legtöbbször átlát az aljasságokon. Beleavatkozni nem szeret az emberek vagy más nem az erdőben élő lények dolgaiba, de ha olyan kéri akit kedvel, annak még ha vonakodva is, de segít. A viselkedése leginkább komoly, de ha igazán jókedvű, sokat nevet, és nagyon kedves.

Nem rendelkezik mágiával, de népének tagjai ismerik az erdő olyasféle rejtélyeit, melyekről sokan nem tudnak. Illúziót keltő porokat képesek keverni, és gyógyhatású készítményeket, vagy éppen altatókat. Az állatok nyelvén ért, de ezzel sosem szokása visszaélni, és csak ritkán szól az erdő lényeihez, annál jobban beszél viszont utazókkal, vagy éppen a népe tagjaival.

Chara, Chara lánya, nem tudni pontosan hány évvel ezelőtt született, egy viszont biztos, fiatal, ám érett tagja népének, akik az erdő mélyén élnek, Cassus szigetén. Gyermekkora az anyja közelében telt aki sosem hagyta el az erdő mélyét, viszont ahogy cseperedett, időnként titkon követte szatír apját, és így tudhatta meg, hogy az erdőn kívül is van világ, méghozzá elég nagy. Ennek köszönhetően egyszer azt is megtapasztalhatta, hogy milyen az amikor leteperik, és gúzsba kötve megpróbálják elrabolni az erdő széléről. Csak szerencséje volt, hogy apja azon a napon hoppon maradt, és vissza vette lányát a martalóc emberektől. Ettől fogva már sokkal elővigyázatosabb volt, és sokáig nem is volt hajlandó tágítani anyja mellől. Később mikor már elég érett lett erőt vett magán, és túllépett a gyermekkori traumán. Azóta máskor is megfordul az erdő szélén, néha még a híres neves fogadó ablakából is meglátni őt, ahogy az erdő széléről bámészkodik.