Unohdettu a Torony gyermeke

Karakternév: Unohdettu
Kinézet: Fiatalnak néz ki, olyan húsz év körülinek. Arca enyhén jóképű, de ugyanakkor fásult. Haja barna, rendezetlen, tincsei kissé a szeme fölött érnek véget. Apró borosta húzódik pofáján, de sosem nő nagyobbra. Nem túl magas, olyan hat láb mindössze. Teste tökéletes, egyetlen karcolás, szemölcs, pattanás sem csúfítja el. Bőre enyhén sápadt, sosem barnul le. Körmei szépen rendezettek, nem repedezettek, nem hosszúak.
Ruhái nem drágák, de azért ügyel arra, hogy ne szakadozott göncökben járjon. A praktikusság és a kényelem alapvető fontosságú számára. Fegyverei vannak, de ritkán tartja őket magánál, inkább a táskájára kötve cipeli őket. Repertoárjában vannak kések, tőrök, rövid kardok, rapierok, szekercék – a nagyobb fegyvereket nem szereti cipelni.
Jellem: Unohdettu nem követ semmilyen nagyobb eszmét, vallást, erkölcsi irányzatot. Azt teszi, amit éppen helyesnek tart, vagy amihez éppen kedve szottyan. Számtalanszor ölt már, és ismét megteszi, ha kell, talán éppen azért, mert ő maga már oly régóta vágyik az elmúlásra. A toronytól eltávolodva egyre fásultabb, rosszabb kedvű lesz, mint egy morcos vénember. A torony környékén azonban ez csak ritkán jön elő, fiatalos energiával és lelkesedéssel viselkedik, és csak a legalaposabb szemlélőnek tűnik fel, hogy ez részben megjátszott. Rühelli a sorsát, és alig várja, hogy találjon valakit, aki megtöri az átkát.

Unoh felnézett az eső kopogtatta ősöreg épületre, és nagyot sóhajtott. Megfogadta, hogy nem fog visszatérni ide, de a sors, mint mindig, most is gúnyt űzött belőle.
Egyszerűen sosem volt szerencséje. Nem, ez nem volt pontosan: bármerre mánt, ott a balszerencse követte, de ő maga sosem sérült meg. Öreg volt, már ő maga sem tudta, hogy hány esztendeje koptatja a világot, békére várva. Békére, ami sosem jön el.
~Te a Torony gyermeke vagy. Ott fogantál, és ott nőttél fel. A varázslata átitat téged. -hangoztatta neki valaha az apja. Egy idős mágus volt, aki éveken át próbálta megfejteni a Torony titkát, és közben beleszeretett egy helybéli lányba. Az anyja belehalt a szülésbe, de ő élt, és egészséges volt. Ahogy azóta mindig.
Évekbe telt apjának, mire rájött, hogy a fia a Torony gyermeke. Akkor azonban elvitte, vissza iskolája erődjébe, és hosszú időn át kísérleteztek rajta egy sötét pincébe zárva.
Már nem emlékezett, hogyan jutott ki onnan. Rémlett neki valami betegség, háború, tűzvész... de ezek mint lerázhatatlan szellemek kísérték egész élete során. Több mint egy tucat hajón szolgált, de egyik sem ért révbe, ha elindult vele a fedélzeten. Hat nagy háborúban vett részt, az igaz ügyért harcolva, lovagként, felderítőként, tisztként, de egyiket sem nyerte meg. Ő azonban mindig túlélte, egyetlen karcolás nélkül. Próbált szakmát tanulni, kovácsnak, fazekasnak, asztalosnak, katonának, tisztnek, varázslónak, tolvajnak, volt, hogy még gyilkosnak is. Nem volt tehetségtelen, de hol a műhely dőlt össze egy földrengés miatt, hol a mestere halt meg egy kocsmai verekedésben, vagy rejtélyes betegség ütött ki a városban. Többször is halálra ítélték gyilkosság, árulás, eretnekség vádjával. Próbálták felakasztani, kerékbe törni, lefejezni, mindhiába. Néha évekig rothadt egy börtönben, máskor száműzték, amikor látták, hogy nem hajlandó meghalni.
Egyetlen hely volt, ahol nem érte el a balszerencse áradata, a Torony. Erre azonnal rájött, amikor először visszament oda: úgy érezte magát, mint aki újjá született, mintha egy sötét árnyék, ami mindig is a lelkét nyomta, egyszer csak eltűnt volna. De nem akart ott maradni sokáig: a sors által rászabott börtön, az átkozott Épület, ami pokollá tette az életét túlságosan szűk volt neki. Lázadni akart a sorsa ellen, nem akart belenyugodni az elkerülhetetlenbe: hogy a nyugalmát csak ott találhatja meg, és az örökké valóságig kell néznie a tengert, akár magának az épületnek. Eldöntötte, hogy saját magától megtalálja a módot, hogy megtörje az átkot.
Időközben annyi nevet felvett, annyi ember bőrébe bújt, hogy már a saját nevét is elfelejtette. Megtanult egy varázslatot, mellyel megváltoztathatta a kinézetét, de sosem tovább, mint egy hét. Valószínűleg a származása volt az oka, de a teste egy hét alatt mindig visszatért abba az állapotába, amit húsz éves kora óta őrzött.
Egy távoli, sivatagos országban nevezték el Unohdettu-nak, ami annyit jelentett, hogy az Elfelejtett. A névadás oka egyszerű volt: egyedül találtak rá a dűnék között, miután a karaván, amit kísért, elfelejtette, hogy elküldték őrszemnek, és nélküle mentek tovább. Tetszett neki a név, így úgy döntött, hogy megtartja. A karavánra egy hét múlva rátalált, egy homokdomb alá temetve.
Végül, olyan ötven éve lehetett, hogy elvette feleségül Amandát. Egy ronda, kövér, zsarnokoskodó nő volt, akit egyszer részegen szépnek nézett, és ez kilenc hónapra rá apasági feladatot rótt a nyakába. Csak remélni tudta, hogy a szerencsétlensége elviszi a családját, de Amanda tisztes kort ért meg, és öregen, párnák között halt meg. A lánya addigra már kiházasodott, úgyhogy Unohdettu, úgy tíz évvel ezelőtt, ismét egyedül volt a nagyvilágban.
Folytatta hát világjáró útját, de már nem próbált meg az igazság érdekében cselekedni. Feladta, hogy segítsen bárkinek, bárminek. Elvetette céljait, erkölcseit, napról napra élt. Mert bármit is csinált, ez az egy nem változott: élt, és körülötte minden elpusztult.
Végül feladta. Nem tehette meg, hogy nagy iskolákhoz megy el, mert azok is elpusztulnának csak körülötte. Így hát úgy döntött, hogy visszamegy minden bajának forrásához, és addig vár ott, ameddig nem jön egy mágus, aki megszüntetheti az átkát. Tartson az akár egy évezredig is.

Moderálás

A regisztráció elutasítva Az egész leírás hatványozottan tápos. Gyakorta egy halhatatlan, elpusztíthatatlan mindenhez értő "istennel" állunk szemben. Javasolnám ,hogy készíts egy átgondolt, új karaktert, ami nem a fogadó mágiájára épül.